BOB GRUEN: Johnny Rotten eleinte zárkózott és kimért volt, a többiek viszont barátságosan viselkedtek, iszogattunk, lazán dumálgattunk. Steve és Paul csajozott, megpróbáltak felszedni pár nőt éjszakára. Johnny tartózkodó volt, csak villogtatta azt a vad, dühödt tekintetét.  Emlékszem az első reakciómra, amikor megláttam: "Ennek meg mi baja? Kire ilyen dühös? Nem ismerem a srácot. Miért viselkedik úgy, mintha minden szar lenne?" Nagyjából mindenhez ilyen dühödten állt hozzá.

JULIEN TEMPLE: Sid gúnyt akart űzni Johnból, aki rasztás sapkákat hordott, ugyanakkor ő is pózolt: szívószállal itta a methadone-os italt.

El akartam kerülni, hogy belekényszerüljek ebbe a nevetséges rock 'n' roll teóriába. Azt hiszem, a zene, amit csinálsz, tükrözi a személyiségedet, a valódi énedet. Sajnos a Pistols előtti időkben általában nem ez volt a helyzet. Igazam van? Rengetegen csinálták azt, amiről azt hitték, hogy csinálniuk kell.  Az ilyen hozzáállás végül megöli a zenészt - talán ez az oka annak, hogy olyan sokan végzik heroinfüggőként. Nem bírják elviselni a hazugság súlyát.
Amikor fiatalabbak voltunk, Siddel kapcsolatosan az gyakorolt rám nagy hatást, hogy ismete ezt a csapdát, és nem akarta így végezni. Viszont miután beszállt a csapatba, azzal a rettenetes Nancy Spungennel belegabalyodott a groupie-hülyeségbe.

"Akarom, hogy tudd: gyűlöllek, bébi"
(hatodik szegmens - részlet)

Végzet. Tényleg, hiszel a végzetben? A dolgok azért történnek meg, mert te úgy alakítod őket. A végzet, a sors, a hasonlók - ezek nem léteznek. A Sex Pistols számára minden lehetetlennek tűnt, még az is, hogy közönséget szerezzen magának. Amikor a csúcson voltunk, főként a dilettánsok, a művészkedő pöcsök - a társasági életért rajongók, a trendi fazonok - jártak el a fellépéseinkre. Nekem inkább az tetszett, amikor a munkásosztály is beóvakodott a koncertekre. Malcolm McLarennek meg a haverjainak ez nem volt ínyére, mert ilyenkor ők nagyon gyorsan  hátraszorultak a terem végébe. Kaotikus napok voltak. A valódi veszélyt sosem a közönségünk jelentette ránk, hanem a kívülállóak - általában a kék egyenruhát viselő férfiak. A hétköznapi bakancsos kölkök - az úgynevezett futballhuligánok - a piásokból álló brutális bandát alkottak, az utcákon portyáztak, prédát kerestek maguknak, de csak akkor rontottak rád, ha ők legalább tizenöten voltak, te meg egyedül. A skinheadek 1976 táján kezdtek mozgolódni. A skinhead bandák túl sokat harcoltak egymással, nem is nagyon foglalkoztak másokkal. Voltak jobbos skinheadek meg ultrabalos skinheadek. Akkoriban az egész már csak amolyan divatdolog volt, mert a valódi skinhead mozgalom jóval korábban, 1966-1969 között lecsengett. Az eredeti skinheadek a modból fejlődtek ki, és nagyon csinos, nagyon nett ruhákban jártak. A hetvenes években amikor újraéledt a mozgalom, már minden egészen más volt. Nem sokban különböztek a punk imitátoroktól, akiknek megtetszett az ötlet, hogy magukra ölthetnek egy bizonyos egyenruhát, amihez aztán ragaszkodhatnak. Mindig is utáltam az uniformisokat. Ha már részt veszel valamilyen mozgalomban, akkor minden ilyesmit el kell utasítanod. Ha ezt nem teszed, sehová sem jutsz, ráadásul steril lesz az egész.

Tizenhatévesen az ember azt hiszi, hogy mindent tud. Utólag visszatekintve úgy látja, hogy valójában semmit sem tudott. Pirulás nélkül senki sem tud visszagondolni a tinédzserkorára. A tizenhat-tizenhét évesek elképesztően arrogánsak, de ez is a felnőtté válás természetes velejárója. Az, hogy tagja voltam a Pistolsnak,  nem erősítette bennem ezt az arroganciát. A körülmények kicsit mások voltak, mondjuk úgy: a sok bizonytalankodás miatt. Nem könnyű ám arrogáns rock n' rollernek lenni, amikor az ember csak vergődik, és minden bizonytalan körülötte. Ha az arrogancia az egyik oldalon van, akkor a Pistols a másikon volt. Nem voltunk se arrogánsak, se nihilisták, se aszexuálisak, pedig az emberek hajlamosak ránk ragasztani ezeket a címkéket.

Egy kölyök számára a szex zűrös, iszonyatos, zavarba ejtő és harmadrangú dolog.

www.myspace.com/finkmusic

(Előszó)
Már sokat írtak a Sex Pistolsról. A leírtak többsége vagy szenzációs volt, vagy zsurnaliszta pszicho-blablának minősíthető. A többi? Színtiszta rosszindulatból fakadt.
Ez a könyv olyan közel jár az igazsághoz, amennyire csak elvárható egy olyan embertől, aki most visszatekint, de annak idején belülről látta az eseményeket. A könyv szereplői valamennyien ott voltak; ebben a könyvben az is benne van, ők hogy látták a dolgokat, meg az is, én hogyan. Ez azt jelenti, hogy az ellentmondásokat és a sértéseket nem szerkesztettük ki - ahogy a dicséreteket sem, ha akad egyáltalán ilyen. Nincs időm hazugságokra vagy fantáziálásra, nektek se legyen.

Élvezzétek, vagy dögöljetek meg...

John Lydon

http://www.myspace.com/beardyman

Beardyman egy zseniális beatbox harcos Angliából. Egy loop pedállal és két Korg Kaos Pad-dal megmutatja, hogy nem is kell 303-ra meg 909-re költeni, hogy hardcore zenét csináljunk. Beardyman @ Camp Bestival (the prequel) solo beatbox:

Én Istenem

Blogfüggőként a Blogspot-ból csemegézve úgy érzem magam, mintha beeresztenének ebbe a szobába:

Wyonna a MUSE szimfónikus feldolgozásait mutatja be - többek közt - a nagyérdeműnek, ami ugyancsak szívemnek csücske, a fiatal felnőttkorom meghatározó brit rockzenekara a MUSE (koncertfelvétel):